Február 2. hétfő

Hétfőn aztán komolyabb lelki trauma érte lelkemet, mikor az itthon maradó Leventye és Csárli arról informált, hogy ceffettül jól érezték magukat a finn-német-amerikai tengely jóvoltából; cserébe viszont megadóztatták a jóhiszeműen a hűtőben hagyott téliszalámimat és a szigorúan körzeti-orvosi receptre kapott becherovkámat :). Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem úszhatja meg lófej nélkül a felelőtlenséget.

Február 4. szerda

A nagy felelősségre vonások éjszakájára szerdán került sor. Felpakoltuk magunkat és irány a MG Road közelében a Zero G nevű szórakozó hely felé, a riksások is nehezen találták meg a Prestige Towert. Mindenestre ottjártunkkor minden szerdán Boolywood party volt beütemezve a nagyérdeműnek, a beugróért 500 INR lefogyasztható kuponokat kaptunk, értékük valamivél két mini (0.33) kingfisher volt. Amíg lassan szállingóztak az antant erői, Naomival, az egyik német lányzóval iszogattunk és beszélgettünk a helyi életről.

Idővel összegyűlt a társaság és beindult a mozgás-kulturális forradalom, az indiai zenét DJ Ganesh turbózta fel :) a helyiek csodálkozására és elismerő fejrázásá mellett óriásit táncoltunk, majd leszakadt alattunka padló az irodaház 10. emeletén.

Saját fotók semmiképpen, talán Naomi küldd át párat idővel...

Hol merre jártam, fontosabb helyek számomra. Igyekszem folyamatosan frissíteni.

Lassan indult a vasárnap, nehezen akaródzott előmászni a svédasztalos reggelihez. Busszal átfurikáztunk a Vörös erődhöz, mellette hatalmas embertömeg piacolt, kihasználva a jó időt. Az erőd belsejéről gyorsan lemondtunk, inkább belevetettük magunkat az embertömegbe. A közelben volt az Arany Mecset, ide be is hatoltam a szokásoknak megfelelően mezítláb, kellemes zene és grizes falatok várták a betérőket. :) Délutánra szabadfoglalkozást irányoztunk elő és nekiláttunk a város felfedezésének, a városcentrumot hatalmas körút rendszer alkotja, közepén egy parkkal, ide többször visszatértünk: biztos tájékozódási pont volt…

Red Fort - impozáns látványa

Kétségbeejtően sokan voltak a népek, akárhányszor elindultunk egy irányba rögtön önkéntes idegenvezetők vettek körül minket, és irányítottak volna minket a legközelebbi haver boltjába. Miután a sétálásban megingott a bizalmunk, benéztünk egy kávézóba. A parkhoz visszatérve megrohamoztak a fülpiszkáló kisiparosok és a cipőtisztító nagymesterek. Robi be is nevezet egy alapos körre és ragyogó cipellővel vághatott neki a további heteknek.

Tódul a jónép, elvétve a második magyar hadsereg is köztük... crossing the road

A nap végén a gyülekező pont melletti Mekiben találtunk menedéket az utcai árusok és koldusok elől. Dávid már egy ideje fűtött egy dobokkal teleaggatott árust, többször ajánlottak egymásnak utolsó árat (last price, Sir!), de sehogy se akartak megegyezni, végül felkerekedtünk a buszhoz és útközben én is beszálltam az üzletbe. Dávid bemondta a bűvös 150 rúpiát a kisdobért és megszületett az üzlet. Útközben látta a kisember hogy én is érdekelt vagyok a dob bizniszben és a nagyobb dobot kezdte el ajánlgatni, én persze alaposan aláajánlottam, nehogy rajtam maradjon a repülőn amúgy is szállíthatatlan zenedoboz. Azonban az árus megérezte, hogy itt az utolsó lehetősége bárkire is rásózni aznap a portékáját így elfogadta a 200 rúpiás extrakedvezményes vasárnapi ajánlatomat :D Így még a mekis kólát útközben szürcsölgetve rámakasztották a dobot is.

Két gyerek, két szoba, két kerék, öt karika???...

A buszon betuszkoltam a mindentelnyelő bőröndömbe és nyugodt szívvel vártam a becsekkolást a repülőtéren. A nagy kényelmesség után persze kapkodhattunk, a biztonsági átvilágításnál ugyanis hatalmas sor alakult ki és izgulhattunk hogy időben sorra kerülünk-e. Az aggodalom felesleges volt, valamiféle gyanús alak miatt (dobomat magamhoz vontam, őt senki se bántsa büntetlenül) visszatartották ugyanis a gépek nagy részét. Úgyhogy uncsiztunk a reptéren, próbáltam wifit csiholni, de csak sms ellenében akartak hozzáférést adni, a backtrack-em meg még nem volt beüzemelve :). Jó órás késés után tett le minket Bangalore-ban, ahol az ágybazuhanás előtt sepercalatt hazateleportáltunk.

Január 30. péntek

Korábban kezdem kicsit a történetet, mert már pénteken munka után megkezdődött a hétvége. Történt ugyanis, hogy hét közben a fészbukon csillapítgattam szocializációs éhségemet. Egy bangalore-i csoport üzenőfalára köszöntem be, hogy a DD-ben vagyunk és SOS jelentkezzenek a party arcok. Egy a szomszéd blokkban lakó finn srác tette fel leghamarább a kezét, hogy ő is itt válogatja a diódákat egy ideig. Le is boltoltuk, hogy péntek 1900 összefutunk egy kingfisher-re. Fel is kerekedtünk a jóféle barack pálinkámmal, hogy fokozzuk a nemzetközi helyzetet. Sampo és Hanu a két finnugorhoz később csatlakozott Noémi, aki német nyelvtanárnőként üzemel a kies Indiában. Hamarost riksákba vágtuk magunkat és az MG Road-on találtuk magunkat. Sorba rendeltük a pitch-eket, ami talán 5 liternek megfelelő helyi sörtermék. Csatlakozott hozzánk két Karlsruhe mellett lakó német is, a leányzóra persze Levi egyből rákattant, hátha nátha. Végül az L01-be invitáltuk őket és hazariksáztunk. Itt én már nem sokáig bírtam és a hátralévő 3 órára kifeküdtem. 0430-kor ugyanis gyorsan magam mögött hagytam az itthon maradókat és kikómáztam a busz elé.

 Bangalore by night thx to Levi

Január 31. szombat

Busz helyett két kocsival nyargaltunk a reptérre. 2 és fél órás út állt előttünk India fővárosába, Delhibe. A légikísérők igencsak csini száriban libegtek, sajna közös fotót nem engedtek készíteni.  A reptéren már várt minket a buszunk, sürgettek is rendesen, mert késett a gépünk egy picit (lesz ez még így se). Kezdetét vette a maratoni utazás: Agráig kb. 300 km várt ránk a leggyászosabb útviszonyok között, sorba hagytuk el a kisvárosokat, ahol kéregetők szállták meg a kereszteződéseket. A társaságnak persze legnagyobb izgalmat a támadó majom hadak jelentették, külön kiképzést kaphattak, mert hiába zártuk be az ablakokat, gazdáik tolták őket botokon felfelé és kapargatták az ablaknyitókat. Szerencsére egy se jutott be, így már csak az éhséggel kellett küszködnünk. Szolidan jeleztük a sofőréknek, hogy nem sokat ettünk reggel óta, így jó volna megállni valami európai gyomornak is barátságos helyen. Mindebből az lett, hogy órákkal később leparkoltunk a világ leglehúzósabb helyeinek egyikén, jómagam makacs lévén kiszúrtam a turpisságot és egy dobozos kólán kívül nem rendeltem semmit.

A rengeteg sok utazás vége fele beérkeztünk a várva várt városba: Agra forgatagában felvettük az idegenvezetőt, aki megvette nekünk a jegyeket jóelőre. Kaptunk cipőbugyit, és jótanácsokat, hogyan ignoráljuk ügyesen a támadó koldusokat. Átpakoltak minket egy elektromos buszra, ugyanis a célobjektum megközelítésre szigorú szabályokat hoztak bölcs vezéreik. Épphogy naplemente előtt érkeztünk, azt mondják minden napszakban más és más az épület, mi kaptunk belőle egy jó másfél órát. A négy égtáj felől hatalmas vörös kapuk fogadja az érkezőket, közülük az objektummal szemköztin átfotózva lépünk be a kertbe. A vártnál kisebb a tömeg, kattognak a fényképezők, és sétálunk egyre közelebb. Mikor már előttünk magasodik a hófehér csoda, a nap vörösen izzik a hátunk mögött. Körbejárjuk, kívül-belül és hódolunk az építészek előtt: mértani pontosság lenyűgöző méretek mellett is.

Csodaszép:

Este még indulás előtt magunkba pakoltuk a jól megérdemelt Pizza Hut adagunkat, amíg felszolgálták én kiruccantam egy gyors körre, a szomszédban ugyanis indiai teát mértek egy rozoga bódéban, a kissrác lelkesen pakolta tele a szerkezetet, végül jóízűen szürcsöltem az angolféle teát. Képeslapos, hűtőmágneses vásárlás után visszaindultunk Delhibe. Késő éjjel zuhantunk az ágyba az egész kellemes szállodában.

 Mielőtt a filmről kezdenék írni, lássuk, hogyan is éltem meg az indiai valóságot, ami aztán a filmben is amerikai szemmel, holivúdi szemüveggel, de mégis visszaköszön. Az első hét csodálkozása és a tátott szájjal való közlekedés után szép lassan hozzászoktunk a körülöttünk lévő világhoz.

Levetkőztük az előzetes fenntartásainkat, az eddig mások által mesélt történetek valóságként a mindennapjaink részei lettek. Már nem hökkentünk meg a közlekedés tökéletes káoszán, a rövid dudahangok se okoztak akkora sokkhatást, a kéregetőket az otthoniakhoz hasonló természetességgel küldtük el gyapotot szedni, Chárli mesternek köszönhetően, az alkudozási képességünk is életre kelt és a vége felé már csak az alku kedvéért is szívesen vásároltam az utcai árusoktól. Szemtelenül magas árral nyitott mindegyik, mégis egy kezdő turista meg se kérdőjelezné az általuk kínált portéka értékét, amint azonban szembesülnek hogy nincs szükségünk a haszontalan csecsebecséjükre, szervezetük megkezdi a rátukmáló enzim termelését és az ár először szép komótosan 50 rúpiánként csökken, majd zuhanásnak indul mint az elmúlt hetekben az OTP árfolyama.

 Templom az éjszakában, kép by Lev

SPOILER: Ebből a világból mutat egy apró szeletet a Slumdogg millionaire. A keretet a „Legyen ön is milliomos” indiai adása adja, melybe besorsolnak egy szegénylegényt. Az egyszerű srác gond nélkül veszi az akadályokat, és gyanússá válik: hogyan képes a kérdésekre válaszolni, hogyan juthat el egyáltalán az utolsó kérdésig. Mielőtt választ kapnánk a 20 millió rúpiás kérdésre (~100M forint) egy rendőrfelügyelő vallatása alatt megismerjük a fiú életét. Hogyan vesztette el édesanyját, szerzett autógrammot a pöcegödörből kimászva. Sorra villannak be a bennünk is kialakult sztereotípiák az indiai valóságról, a film a hazaút alatt akár Oscar-díjat is nyerhet, a történet szerintem az utca emberével való személyes találkozással válik teljessé.